Lekció: Zsolt 103
Textus: 2Mózes 33,14-15
"Az Úr így felelt: Megnyugtat téged, ha az én orcám megy veletek? Mózes azt mondta: Ha nem jön velünk a te orcád, akkor ne is vigyél tovább bennünket!"
Az Új esztendő első napján a mögöttünk lévő időszak folytatására gondolunk. Egy olyan útra lépünk újra, amelynek a pillanatait, történéseit nem látjuk. A jövendőt senki nem tudhatja. Amikor az ember valamit nem lát teljesen világosan, bizonytalanság uralkodhat el rajta. S gyakran ez a bizonytalanság, a titok az, ami arra készteti az embert, hogy megpróbáljon a függöny mögé nézni, amely mindent eltakar előlünk. Nagyon sokszor az ember különféle babonák, jövendőmondók, ezoterikus vallások praktikáitól vár segítséget. De mire volna jó, ha ismernénk a jövőnket? Az élet tele pozitív és negatív dolgokkal egyaránt, leginkább azt kell tehát megtanulni, hogy mindkét pólust kellően felkészülve fogadjuk. Hogy legyen honnan erőt nyerni a rossz elviselésére, mikor az Úr alázatra késztet, és legyen erőnk a jót elbizakodottság és káros büszkeség nélkül túlélni, amely elferdítheti az ember jellemét.
Mai ígénk abból a körülményből indul ki, hogy az Úr parancsot ad népének az út folytatására Egyiptomból az Ígéret földje felé. A keményszívű, nyakas nép csak akkor tud nyugodtan tovább vándorolni, ha Isten haragja eltávozik tőlük. De az Úr haragszik, mert
Izráel népe türelmét vesztve, Mózesre várakozva aranyborjút készíttetett Áronnal. Az Egyiptomból hozott ékszerekből aranyszobrot öntetett, melyet a nép Istennek kijáró tisztelettel imádott. Mindez az éppen megkötött sínai szövetség megszegésének szimbóluma.
A nép a bálványimádás bűnébe esett. Ezért akar az z Úr inkább eltávozni a néptől. Nem akarja őket tovább kísérni, mert maga is attól tart, hogy keménységük miatt az út további részében elpusztítatná őket. /2Móz 33,3/
Mi ehhez a keményszívű néphez joggal hasonlíthatjuk magunkat. Bármennyire is tiltakoznánk, hogy nem készítünk aranyszobrokat, a bálványimádás bennünket már nem érint, az csak valami régi fogalom, mely mára teljesen értelmét vesztette. Nem így van. De helyesen látjuk saját magunkban a bálványimádás jelenlétét? Vannak, akik úgy gondolják, hogy a mai ember bálványimádatának tárgya a pénz, az anyagi javak. De ezzel a kérdést teljesen leegyszerüsítjük. Pedig olyan sokféle szemszögből közelíthetjük meg. Hallgassuk meg azt az értelmezést, melyet Nyitrai Orsolya interaktív komputer-installációjához írt valaki:
"Mózes az aranyborjút összetörte, porrá zúzta és megitatta Áronnal és népével. A bálványimádás vagy az imádás érzése mégsem szűnt meg. A szemfülesek még a porrázúzás előtt felkapkodták az aranyborjú darabkáit, őrizték éveken évezredeken át, és addig nem nyughattak, amíg egymásra nem találtak, hogy újra összerakhassák bálványuk megmaradt darabkáit. Ennek a bálványnak azonban nincs aranyborjú alakja. Megjelenik a diszkókban, fényesen világító tükörgömb formában. Titokban tartják, hogy megint össze ne törjék a bálványt. Ha véletlenül eltakarnák a fényét csend lesz. Nem figyelmezteti őket a pisszegés, hogy titok van. Hallgass, ne mondd el senkinek, hogy nem csak egyet imádsz!"
S mennyi titok van valóban az ember életében. Olyan sok dolog, ami ma is türelmetlenségeinkből fakad. Akár a világgal kapcsolatos saját látásmódunkat nézzük, akár a másik emberről szóló ítéleteinket, az alázat hiányát, az Istentől való eltávolodást. Türelmetlenek vagyunk. Egyrészt saját sorsunkkal kapcsolatban, ha nem értük még el azt, amit szerettünk volna. Vagy irigyeljük mások életét, akik már előrébb tartanak tőlünk. Esetleg lebecsüljük mások Istentől kapott képességeit, s saját tehetségünket, véleményeinket, akaratunkat mindennél jobbnak, nagyobbnak, értékesebbnek tartjuk. Olyan mindennapos emberi hibák, bűnök ezek, melyek jelen vannak a gyülekezeti, családi élet berkeiben, rokoni, munkatársi, baráti kapcsolatainkban. Sokszor évitizedek óta megoldhatatlan problémák távolítják el az embereket egymástól. Milyen hatalmas szükség van ilyenkor arra, hogy Isten ígéreteire gondoljunk, s számba vegyük, mennyire okai vagyunk annak, amikor velünk is megesik, hogy az Úr velünk sem akar tovább együtt tartani. Amikor aggódunk a jövő felől, vagy amikor rezignáltan félrevonulunk, hatalmas szükségünk van nekünk is Isten szavaira, bírjon az bármiféle tartalommal. Isten szövetségét, ígéreteit komolyan kell vennünk. S amikor ezt oly sokféle módon elhagyjuk, akkor joggal mondja Isten, - "nem megyek tovább veled." De hatalmas kegyelem az is, ha ezt meg tudjuk hallani.
Amikor az embert Isten maga akarja elhagyni, az ok a gyászra. S valóban a gyász érzése megjelenik a választott nép szívében. "Amikor meghallotta a nép ezt a kemény beszédet, gyászolni kezdett, és senki sem rakta magára ékszereit."/2Móz 33,4/
Ez az érzés lehet az első lépés ahhoz, hogy az ember változtasson az életén. S mégis, ez még mindig kevés. A követelmény az, hogy ezeket az ékszereket egyszer és mindenkorra le kell vetniük magukról. Mit jelent mindez? Az egyiptomból hozott örökség, amelyek nem pusztán anyagi természetű örökség, szimbolikus értelemeben maga a pogányság, az egyiptomi szokások továbbélése a nép szívében, az Isten nélküli lét, a saját utakon való járás, a türelmetlenség, a háborgás, a lázadás Isten akarata, és szövetsége ellen. A titok, a hallgatás arról, hogy nem Egyet imádunk.
Az ígéret földjére így nem lehet bejutni. A régi utakat el kell hagyni. Isten kegyelme csak akkor lesz a néppel, ha a bűnbánatot képes nagyon komolyan venni.
Az embernek rengeteg a bűne, ha magunk mögé tekintünk, látjuk ezt. De ott kell hagynunk azokat teljesen magunk mögött. Le kell vetni az ékszereket, le kell vetni a múlt szokásait, s a türelmetlenségeinkből fakadó eltévedt utakat újra egyenessé kell tenni. A jövő titkokat tartogat, örömöket, bánatot. Nem amulettekre van szükségünk, hogy védelmet nyerjünk, nem egyéb vallások felé való fordulásra, nem az ezotériába való menekülésre, nem a jövendőmondók jóslásaira, hanem Isten orcájára. Arra a szövetségre, mely Jézus Krisztusban erős és rendíthetetlen. Ez az új szövetség, melyről Jerémiás próféta által beszél az Úr:
"Igen, jönnek napok - mondja az Úr -, amikor új szövetséget kötök Izrael házával és Júda házával. De nem olyan szövetséget, mint amilyet atyáikkal kötöttem azon a napon, amikor kézen fogva kivezettem őket Egyiptom földjéről"/ Jer 31, 31/
Jézus pedig megmagyarázza, hogy ez a szövetség az ő vérében való szövetség:
"a vacsora végén fogta a kelyhet is, és azt mondta:
"Ez a kehely az új szövetség az én véremben, amelyet értetek kiontanak." /Lk 22,20/
"s aki saját Fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért áldozatul adta, hogyne ajándékozna nekünk vele együtt mindent..." /Róma 8, 32/
Isten meg akarta kímélni a népet jelenlététől, nem akart ártani nekik, nem akarta elpusztítani őket az előttük álló úton nyakasságuk miatt. De lehet, hogy az erre vonatkozó szavai egyfajta próbatételt is jelentettek mind a nép, mind pedig Mózes számára. Isten Mózesre bízta a népet, vajon Mózes képes még a nép vezetésére? Elég erős a hite, és bízik e még mindig Urában? Mózes harcol azért, hogy Isten mégse hagyja el azokat, akiket rábízott. Ne csak közvetve kísérje őket, hanem legyen mindig közel hozzájuk. Nem fogadja el tehát Isten tapintatosságát, előzékenységét, hogy azért nem megy velük, mert nem akarja őket elpusztítani, mert tudja, a népnek nem tapintatra van szüksége, hanem ennél valami többre, akkor is, ha ez veszélyeket rejt magában. Mózes Isten kegyelmességére hivatkozik, és kéri ezt a kegyelmet saját maga, és a nép számra is. Ebben a kérésben kitartó, és nem akar kompromisszumra törekedni. Isten rábízta a népet, s ő tudja, hogy mire van szükségük, tudja, hogy semmi nem jelenthet többet Isten jelenléténél, jobban kell, mint egy falat kenyér, mint az anyagi biztonság, ami miatt az ember olyan sokat aggódik.
S a hit harcol az Istennel. Ez meglepő lehet, de egyben bíztatás, hogy az ígéretet megtartó Úr jelenlétét soha nem szabad nélkülözni az életünkből, és soha nem szabad elengedni egyetlen pillanatra sem.
Tekintsünk előre, és halljuk meg mi is az Úr kérdését: "Megnyugtat téged, ha orcám megy veletek?" Egy olyan kérdés ez, amelyre ma, az év első napján őszintén kell válaszolnunk. Valóban nyugalmat, békességet, erőt jelent nekünk az, hogy az Úr felénk fordul, ha velünk lesz?
Mózes imádkozik a népért hatalmas bűne miatt. Nekünk is olyan erőre van szükségünk, olyan hatalmas hitre, hogy imádkozzunk a kegyelemért, egymásért, mindenkiért, akit Isten ránk bízott, s ki tudjuk mondani azt, amit Mózes válaszol:
"Ha nem jön velünk a Te orcád, ne is vigyél tovább bennünket."
Izrael vándorolt az ígéret földje felé, s Mózes azt akarta, hogy Izrael az ígéret földjére Isten jelenlétében érkezzen meg.
Nem mindegy, hogy mi is az esztendő kezdetén milyen lelkülettel indulunk el nem mindegy hová, és hogyan fogunk megérkezni. Fontos, hogy higgyünk, és bízzunk Isten ígéreteiben.
De az úr kérdése, nem is kérdés, hanem bíztatás. Ha azt akarod, hogy veletek legyek, veletek leszek. Nyugalmatok lehet, nem kell félni semmitől, a jövendőtől, az előttünk álló napoktól, semmitől, ami bizonytalannak tűnik.
A válaszunk tehát nem kérdéses. Ki ne fogadná el az Úr ígéretét? De ne felejtsünk el szüntelenül jelenlétében élni, hozzá menni, tőle kérni segítséget.
Bármilyen lesz az előttünk álló év, egy bizonyos, az Úr kegyelmes esztendeje lesz, mert az ígéret szerint velünk lesz, közel hozzánk, lépteinket kísérve. Ne legyen egyetlen nap sem, hogy ne kezdenénk, és ne végeznénk minden napot hozzá fordulással, belső csöndességgel.
Ha nincs velünk az Úr, nincs értelme tovább menni. Ha nincs a szivünkben Jézus Krisztus, értelmetlen minden lépésünk. Vele van reménységünk az előttünk álló napora, esztendőkre, s arra, hogy az ígéret földjére , Isten Országába elvezet bennünket. Legyen ez bizonyosság minden napon a szívünkben. Ámen
/Az Abauj-Tornai Református Egyházmegye 2007 decemberi lelkésztalálkozójára készített prédikáció./