Halottak napján - nov. 2.
L: Kol 1,12-23a
T: Péld 3,1
"Szeretet és hűség ne hagyjon el téged: kösd azokat a nyakadba, írd fel a szíved táblájára!
A mai napon, aki csak teheti, kilátogat a temetőkertekbe, felkeresi szerettei sírját, hogy az emlékezés virágait elhelyezze rajtuk. Az ember ilyenkor megáll, elcsöndesedik, emlékezik az elhunyt családtagokra, a számára kedves emberekre, s egy olyan életszakaszra, amely elmúlt, amely már csak gondolatban hozható vissza. Talán eszünkbe jut a középkorból származó felhívás, melyet gyakran olvasunk a temetőkertek bejáratánál: "Memento mori!", ami azt jelenti, "Emlékezz a halálra!" Aki a temetőbe látogat, a szeretteire való emlékezésen kívül tudat alatt talán azért is teszi, hogy a földi élet végének a gondolatával foglalkozzon. S ilyenkor mélyen, Lélek által értelmezi és próbálja elfogadni azt, hogy aki egyszer kicsi gyerekként megérkezik ebbe a földi létbe, annak egyszer el kell távoznia. Az itt töltött idő pedig lehetőség arra, hogy azt az életutat, amelyet Isten reánk bízott, a lehető legjobb, legszeretetteljesebb módon járjuk végig. Amikor egy-egy sír mellett megállunk, akkor döbbenünk rá igazán, hogy mennyire nehéz is ez! Mert ugyan ki ne szeretné felidézni a múlt kellemes emlékeit, ki ne szeretne szép történeteket mesélni a számára kedves emberekről! De azokkal a szeretteinkkel kapcsolatban, akik már nincsenek köztünk, időnként kénytelenek vagyunk megszépíteni, idealizálni a múlt eseményeit. Egyfajta védekezés ez, hiszen kivel kapcsolatban ne éltünk volna át konfliktushelyzeteket, vagy kinek ne mondtunk volna olyan szavakat, amit már rég megbántunk, vagy esetleg voltak hasonló, megbánásra való cselekedeteink is, s ezeket a legtöbb ember utólagosan sajnálja, szégyelli, s szeretné megváltoztatni is. A változtatásra azonban nincs mód, csakis a gondolatokban. S még ha rég megbántuk is ezeket, mert megváltoztathatatlan, még mindig nagyon tudunk bánkódni ezek miatt. Talán mert a másik élete alatt nem tanúsítottunk megbánást, vagy nem rendeztük vele a vitás dolgainkat, sértődéseinket, különféle okok miatt. Nagyon sokan vannak, akik talán épp e miatt nagyon nehéz szívvel tudnak csak emlékezni a temetőkertekben. Senki sem tudja igazán, hogy egy-egy könnycseppben, amely a másik szemében csillog, mennyi hiányérzet, fájdalom, megbánás lehet. S valóban, mennyire érezzük ilyenkor saját tökéletlenségeinket, és talán élesebb elmével tudjuk felfogni bűneinket is.
Mi az, amit ennek kapcsán át kell gondolnunk, és meg kell értenünk a mai napon?
Elsősorban az, hogy mi is az igazán fontos dolog ebben a világban, ebben az életben.
Ha többet gondolnánk a földi élet végességére, ha állandóan élne a tudatunkban az a gondolat, hogy ez bármikor bekövetkezhet, talán sokkal jobban értékelnénk emberi kapcsolatainkat. Talán a világ is sokkal könnyebben mondana nemet az anyagi javak, a hatalom, a dicsőség, az élvezetek hajszolására. Ezek a mindennapokban mind-mind ott lebegnek kísértésként mindnyájunk életében.
Azon kell tehát elgondolkodni, hogy vajon érdemes-e olyan dolgok után vágyakozni, harcolni, amit a halál egyetlen pillanat alatt kivesz a kezünkből. Érdemes-e a szükségesnél több időt fordítani az állandó szerzésre. Hogy nem kellene-e sokkal több időt fordítanunk azokra a szeretteinkre, akik még itt vannak közöttünk. Nem kellene-e sokkal többször meglátogatunk egymást, beszélgetnünk, közös programokat szerveznünk, olyan dolgokkal foglalkoznunk együtt, amelyből öröm fakad, hogy amikor már csak az emlékek maradnak, ne a keserűség, hanem a boldog hálaadás járja át a szívünket. A mai Ige is erről erősít meg:
"Szeretet és hűség ne hagyjon el téged!"
Arra tanít ebben az Igében bennünket az Úr, hogy milyen viszonyban legyünk egymással, amíg élünk. Hogy az emberi kapcsolatainkat elsősorban a Istenhez való viszonyunk, a benne való mély hitünk határozza meg. Ha szeretjük Istent, akkor a mindennapi emberi kapcsolatainknak is a belőle fakadó szeretet az alapja. Az Istenhez való hűség pedig alapja annak, hogy ez a szeretet is kitart, megtart bennünket életünk végéig. Ez a két dolog olyan fontos az életben, mint amilyen fontos volt a választott nép életében a szülőtől kapott pecsétgyűrű, amit nem az ujjra húzva, hanem a nyakba akasztva hordtak. A szeretet és hűség olyan tulajdonság, amelyet nem szabad elengednünk, egy pillanatra sem szem elől tévesztenünk. Olyan közel kell lennie szívünkhöz, mint a nyakban hordott pecsétgyűrűnek, amelyet az ember mindig magánál, a szíve fölött tartott. S úgy kell e két tulajdonságnak ragyognia az ember életében, mint a nyakban hordott ékszernek.
Ennyire fontosak az emberi kapcsolataink is. Ezért olyan fontos az, hogy a jelenben hogyan éljük meg azokat, mert az életben eltöltött idő tartalma határozza meg azt az időszakot is, amely a földi élet után következik. Így olvastuk ezt a Kolosséi levélben:
"Titeket is, akik egykor Istentől elidegenedtek, és ellenséges gondolkodásúak voltatok gonosz cselekedeteitek miatt, most viszont megbékéltetet emberi testében, halála által, hogy mint szenteket, hibátlanokat és feddhetetleneket állítson majd színe elé. Ha ugyan megmaradtok a hitben szilárdan és egyenesen." (Kol 1,21-23a)
Ha Isten szeretetében meg tudunk maradni, az emlékezés pillanataiban sem kell bánkódnunk és szomorkodnunk. Nem az egymás ellen elkövetett hibák marcangolják a lelkünket, hanem az igyekezet, hogy a jelenvaló élet igazi értékeit tartsuk fontosnak, erre szenteljünk minél több időt, energiát. Örök életünk tartalma is ebben határozódik meg. Igaz hittel látjuk-e Istent, érezzük-e a vele való boldogság csodáját az emberi kapcsolatainkban.
A mai napon gondoljunk arra, hogy ha pazarolni akarunk, hisz ez olyan nagyon divatos dolog a világban, csak egymás szeretetét tekintve érdemes ezt a gondolkodást követni. Ha megállunk sirhantjaink mellett, a boldog és szép percekre pillanatokra tudjunk emlékezni, s egykor a mi sírjaink mellett is emlékekkel álljanak majd meg szeretteink.
A temetőbe vitt virágjaink illata, a meggyújtott gyertyák fénye ragyogja be a lélek útjait, az emlékezés pillanatait.
A Lélek az Úrhoz vezet, s engedjük, hogy vezessen bennünket is, hogy megbékéltessen minden régi emberi kapcsolatunkat tekintve, s megerősítsen arról, hogy ha erős hitünk van, szeretetétől soha semmi el nem szakíthat, sem életünkben, sem halálunkban. Ámen.